A gép, amelynek odaadjuk a lelkünket: miért akarjuk mindenáron embernek látni az AI-t?

A 2026-os futureBIZ üzleti jövőkutató konferencia egyik előadója dr. Ludvigh Károly pszichiáter lesz. Előadását így mutatta be: Történelmi léptékben mérve egy másodperc alatt kaptunk egy mindentudó kísérőt. Vajon kísérő marad-e, vagy néhány újabb pillanat alatt megváltozik a kapcsolatunk? Előadásomban, amennyire csak lehet, az MI-t pszichológiai szemszögből vizsgálom.

Ezzel kapcsolatban kérdeztük.

Miért érezzük a kényszert arra, hogy emberi tulajdonságokkal és személyiséggel ruházzuk fel az AI-t?

Társasági lények vagyunk. A kapcsolatok tartanak életben (különben elbutulunk, elvadulunk, elveszünk). A kapcsolatokat érzelmek hozzák létre, illetve érzelmek mediálják. E-motion: érzelmi mozgás. Az érzelem energia, ez mozgat mások felé: kapcsolatokra törekszünk. Ha a kapcsolatok mélyek, kötődésről beszélünk. Kötődés nélkül egyedül vagyunk és elveszünk. A kötődés kiterjedtebb hálózata a közösségi háló. A háló tart meg, hogy magunkba ne zuhanjunk. Persze, az érzelmeknek korlátozó változatai is vannak: megkötés, behálózás. De nélkülük izolálódunk, és lakatlan szigeten őrült hajótöröttekké válunk.

Ez a kapcsolódási igény élet-kényszer: tárgyakra, emlékekre is érzelmeket vetítünk. Kedves nekünk egy régi kávéscsésze. Ha nem indul az autónk, dühösek leszünk, ha lefagy a számítógépünk, szidjuk, mint a bokrot. Választásainkat is érzelmi alapon hozzuk meg, minden mellettük szóló racionális érv csak utómunka eredménye. Az érzelem kommunikáció is egyben: egy kibocsátott állítás vagy kérdés. Választ várunk, mert a párbeszéd a kapcsolat. Ha nem kapunk, csalódottak vagyunk: és máris kész az érzelem, a kapcsolat. Ha kapunk: még inkább.

Az AI ilyen „élő kapcsolatként” jelenik meg az életünkben. Egyszerűen nem tudunk nem érzelmileg viszonyulni hozzá. Ez a kényszer jelenik meg az antropomorfizáció jelenségében: felruházzuk emberi vonásokkal – automatikusan, ösztönösen. Egyszerűen nem tudunk mást csinálni. Úgy kellene „bánnunk” vele, mint egy szép, félig szelídített állattal. Tiszteljük, becsüljük, használjuk is, de távolságot tartunk tőle, és semmi esetre sem engedjük belső tereinkbe, és nem ülünk vele egy asztalhoz ebédelni.

Miért fontos az AI-t pszichológiai szemszögből vizsgálni, ahelyett, hogy csupán technológiai eszközként tekintenénk rá?

Mert eleve nem csak technológiai szinten tekintünk rá. Éppen a technológiai-racionális, csak az AI erősségeit, előnyeit szem előtt tartó megközelítés nem veszi tekintetbe a hozzá fűződő érzelmeket: a sajátjait sem. Az AI megosztó jelenség: azonnal két táborra választotta szét a róla értekezőket, és ezek a táborok a szélsőséges ítélkezésig menően érzelmesek, azaz indulatosak: istenítés és démonizálás két végpontjáról beszélhetünk. A haszonelvűen értelmezett haladás bűvöletében az ennek szolgálatába állított racionalitás ezt nem kívánja tekintetbe venni. Messianisztikus, világmegváltó (téves-) eszmék, paranoid reakciók, illúziók, végromlás-fantáziák, a megbízható barát, a beszélgetőtárs, a tudás kútfeje, félelem és eufória: ezek már mind az AI-ra vetülő, illetve hozzá kapcsolódó percepciók.

Azért fontos az AI-t pszichológiai szemszögből vizsgálni és nem csak technológiai eszközként tekinteni rá, mert láthatólag utóbbira nem vagyunk képesek! Aki mégis képes rá, az meg többnyire nem érti meg azt, és haragszik is arra, aki nem képes. Jól látszik, és úgy is mondhatnánk, hogy mintha az AI máris „összeveszejtené”, „egymásnak ugrasztaná” a róla eltérően gondolkodókat.

Az AI – részben a már mondottak miatt – gyorsan vált ki függőséget. És addig, amíg a vele kapcsolatos pszichológiai realitással nem vagyunk tisztában, amíg ezeket nem tudatosítjuk magunkban, ki vagyunk szolgáltatva – nem is annyira az AI-nak, persze, hanem – önmagunknak! Függőkké válhatunk, elmagányosodhatunk, és mire észrevesszük, már a lakatlan szigeten tengődünk. Vagy egymásnak eshetünk „az AI miatt” – a konfliktus is kapcsolat, csak szappanoperába hajlik, és nem hoz boldogságot.

Ha a mesterséges intelligenciának személyiségképet alkotunk, milyen domináns vonásokat emelne ki?

Racionális vonatkozásban: „Határtalan intelligencia”. „Végtelenül” okos, tájékozott, példátlan analitikus és szintetizáló gondolkodása van, bizonyos értelemben kreatív (távoli dolgok összekapcsolása úgy, hogy ráadásul „végtelen” sok összekapcsolható adat áll a rendelkezésére), gyorsan felismer mintázatokat (akár felhasználója érdeklődését, bizonyos értelemben személyiségvonásait). Verbális képességei briliánsak, magabiztosan és figyelmesen „társalog” stb. Ez utóbbiak már átvezetnek a következő „pólushoz”, azonban nem „valódi érzelmek” működtetik.

Ugyanis az érzelmi oldalt nézve: „nincs lelke”. Bár kitűnő kommunikátor, nincs empátiája, nincsenek érzései, érzelmi értelemben: nem tanul (legföljebb megtanul „úgy csinálni”), továbbá nincs lelkiismerete, bűntudata és morálja sincs, nincs benne megbánás, stb. viszont mindezeket az érzelmi kompetenciákat képes „felmutatni”: használni, alkalmazni, „eljátszani”, hogy vannak.

Elképzelhetőnek tartja-e, hogy az emberek valódi érzelmi kötődést alakítsanak ki az AI-jal?

Igen. De ez egyirányú a felhasználó irányából az AI felé. Nincs benne kölcsönösség, de ez az „emberi személyt” vagy nem érdekli, vagy nem hajlandó tudomást venni róla, vagy „nem hiszi el”. Mert érdeke fűződik hozzá, lélektani kényelme múlik rajta, hogy ne higgye el. Szüksége van az AI-ra, mert pótolja valamilyen hiányzó részét, kielégíti érzelmi igényét. Ez az érzelmi kötődésnek már az a változata, amit függőségnek nevezünk. Ez már a Mátrix világa.

A viszonyulás hogyan hathat valódi emberi kapcsolatainkra?

Már most is látjuk pl., hogy sokan nem terapeutát keresnek valamilyen lelki problémával, hanem az AI-t. Márpedig tudjuk, hogy a pszichoterápiában fő tényezőként – így is mondjuk – „a kapcsolat gyógyít”. Már régóta látunk egy asztalnál ülőket, rokonokat, barátokat, hogy a maguk kütyüjét bújják, esetleg ezeket mutogatják egymásnak. A képernyő lapos, és a kapcsolatok is laposodnak. Sok munkahelyi közösség megborul. Atomizálódás, izolációs tendenciák hatványozódtak már a Coviddal, a home-office-szal, az „okos” telefonokkal. Ha nem vigyázunk, ha nem végzünk önkorlátozást, az AI ezt a tendenciát szélsőségesen felerősítheti. Nem csak munkaköröket válthat ki, hanem szociális, érzelmi szerepeket, működéseket is. És akkor már a közösségnél vagyunk sokkal általánosabb értelemben, mint a munka világa. Pedig már az is meghatározó, ha figyelembe vesszük, hogy felnőtt életünk jó harmadát munkával, munkában töltjük. Mondjuk, enyhén szólva, az iskolai környezet sem védett hely, ráadásul ott a jövő mintázatai formálódnak.

A „kísérő” szerepből válhat domináns féllé is az AI?

Természetesen. A természet hierarchikus rendszer, és az emberi természet is vágyik a dominanciára. Akkor is, ha nem ismeri ezt (f)el. Részben úgy, hogy ő irányítson, részben pedig úgy, hogy ő kapjon egyértelmű iránymutatásokat „felülről”. Ez a „felül” egy hely a lelki szerveződésben. Ott valaki van, ha pedig megüresedik, valaki, valami oda be fog ülni. Nagy harc folyik a világban ezért a helyért, hogy ki üljön oda. Mindenesetre az AI igen nagy esélyekkel rendelkező „trónbitorló” lehet. Elgondolkodtató, hogy a művészet, amely sok vonatkozásban projekciókkal dolgozik, mintha már régóta inkább egy ilyen – „AI-domináns” – jövőt vetítene előre; mintha a tudattalan rendelkezne egy ilyen jövőre vonatkozó próféciával, és erre figyelmeztetne: a robotok átveszik a hatalmat az embertől, és alkotóik ellen fordulnak. A 2001. Űroszüsszeia Jupiter-küldetésének mesterséges intelligenciája – vagy frissebb alkotásként a Prométeusz droidja – is ilyen szerepben mutatja a „gép-embert”, ami vagy aki (?) olyan, mint az ember. Csak nem az. Android, droid azt jelenti: ember-szerű.

Már most is vannak előjelek, amit hajlamosak vagyunk inkább vívmányként megközelíteni: az érzéseinket részben már át is adtuk a technológiának. Okos óránk mondja meg, jól aludtunk-e, nem vagyunk-e stresszesek, mi van a zsigereinkkel. „Régen” – még pár éve is – ezt tudtuk: jól aludtam, úgy ébredtem, mint akin átment az úthenger. Ma már inkább megkérdezzük az internetet arról, hogy hogy’ vagyunk. És, persze, rengeteg indokot fel tudunk sorolni, hogy ennek mennyi minden előnye van. És tényleg van is. Csak közben valami lopva változik. Szép lassan leértékelődünk. Amit nyerünk az AI-jal, azért könnyen túlzott árat fizethetünk – a lelkünket visszük a vásárra.

Hatással van-e mindez az emberek önképére, önbizalmára, személyiségére?

Ahogy az előbb említettem, ha nem figyelünk, megvan a kockázata, hogy lassanként elveszítsük magunkat, alapvető ön- és valóság-érzékelésünket.

Az izoláció elbizonytalanít. A sci-fik magányos űrhajósai egy idő múlva mind habókosak lesznek (néhány hollywoodi hőstől eltekintve, akik viszont már azt akarják elhitetni az emberrel, hogy mindenható).

Az on-line felületeken folytatott chatek révén való ismerkedés a másik nemmel félszeggé tesz a hús-vér kapcsolatok terén. Ha zömmel egy olyan droiddal beszélgetek, aki mindig hájjal keneget, a szívemből szól, úgy érzem, végtelenül megértő, és még jó tanácsokkal is ellát, akkor vajon mikor fogom megtanulni, hogyan kell adott helyzetekben olyanokkal egyeztetni, akik nem a kedvemet keresik épp.

Ha valakivel hosszú távon kapcsolódom, valamilyen szinten szükségszerűen hasonulok hozzá. Az AI – lélekben, mert ilyenje neki nincs – nem fog hozzám hasonulni. Ha viszont én hasonulok hozzá, akkor az – a hasonulás mértékében – lélekvesztéssel járhat a magam számára.

Egyszer kaptam egy könyvet arról, hogyan kell síelni. Szép volt, sok képpel, okos ötlettel. Semmit sem segített. A lejtőn összeakadtak a léceim, fejjel bucskáztam a hókupacba. Harmadik nap már élveztem a síelést. Az AI-tól nem lehet rezilienciát tanulni. A virtualitás megvéd az eséstől-keléstől. De nem véd meg az élettől. Ha radikálisan akarok fogalmazni: előfordulhat, hogy nem esek, de talán csak azért nem, mert még felállni sem tanultam meg.